A 2011 tavaszán megfutamodni is képtelen Hoffmann Rózsa neve alatt futó államtitkárság nyilvánosságra hozta a 2012-es felsőoktatási keretszámokat: egynyolcadnyi jogászra és egyhuszadnyi közgazdászra van szüksége az országnak a korábbiakhoz képest. Én a magam részéről kiraknám Hegyeshalomnál a táblát: „Magyarország, belépés csak saját felelősségre”.

Az új keretszámokkal nem pusztán az a probléma, hogy életképtelen szerkezetet ad majd a 2010-es évek derekán a munkapiacnak, hanem, hogy több ezer fiatalt kényszerít majd munkanélküli státuszba az érettségije után. Ha a NEFMI célja a társadalmi morál és a fiatalok útkeresési hatékonyságának növelése, akkor minden bizonnyal az oktatásért felelős államtitkárság ámokfutásának legnagyobb baklövése látott napvilágot az elmúlt héten.

Annak idején a 1998-2002-es Orbán-kormány azért növelte a felsőoktatásban résztvevők számát, hogy jelentős embertömeget vonjon ki a munkapiacról, ezzel is csökkentve a regisztrált munkanélküliek számát. Ha igaz az, amit Orbán most mond, hogy a gazdaság helyretételéhez őszerinte „harminc markos legény szükségeltetik”, akkor - merész logikai fordulattal - a miniszterelnök úgy gondolja: az okos telefont nyomkodó, frissen érettségizett, budapesti fiatal minden további nélkül beállítható a minimálbér 50%-áért utat építeni és kerteket rendbe tenni az új munka törvénykönyve értelmében.

Alaptörvény és/vagy jogállam?
Szabadság és Reform Intézet (SZRI) konferencia, 2011. január 6.

Gyermekkorom népszerű vicce jutott pár napja eszembe: kisfiú kérdezi az édesapjától, hogy „Apa! Mijazademokrácija?” Mire az édesapa azt feleli, hogy „Ööööö…. hallgassfiameriggyaszobádba!”. Már ebből, már akkor is láttam, hogy a zemberekben rettenetes érzelmeket gyújtanak azok a szavak, amelyeket nem értenek, vagy amelyekről más hisznek, mint amik. Ennél csak azokban gyúl nagyobb láng, akik félreértik ezeket. Január 6-án, pénteken, a Szabadság és Reform Intézet (SzRI) által rendezett „Alaptörvény és/vagy jogállam” című konferencia többek között éppen demokráciáról szólt, illetve épp ennek a hiányáról és a majdani visszaépítésről. A Bokros Lajos intézete által szervezett rendezvényt a Radisson Blue Hotel Békében tartották.
A regisztrációs pultnál kaptam egy vastag dossziét az SZRI témába vágó politikai elemzéseivel, amelyek nagy részét Kerék-Bárczy Szabolcs jegyzi. Az előadóteremben körülbelül háromszázan lehettünk, alig akadt szabad hely. A vendégek között találkoztam Debreczeni Józseffel, Hont Andrással, Draskovics Tiborral, Vastagh Pállal, Bauer Tamással és sok olyan korábbi politikussal, akik jelenléte önmagában üzenetértékű.
Az előadók listája igen impozáns volt. A rövid megnyitót maga dr. Bokros Lajos tartotta, aki kiemelte, hogy gazdaságpolitikusként is nyilvánvaló, szabadság nélkül nincs gazdasági fellendülés, majd Karl Popper angol filozófust idézte, aki szerint a demokrácia lebontása minden jog elpusztítását jelenti. Popper szerint nem csak a kisebbség, a többség zsarnoksága is elfogadhatatlan. A kormánynak vérontás nélkül leválthatónak kell lennie, az ésszerű reformoknak pedig erőszak nélkül megvalósíthatóknak.

A mai nap a korszakváltás határköve is: egy eleve rossz, a nemzet által elutasított, ránk kényszerített, és minden tekintetében bukott rendszert temetünk.

De a remény napja is a mai: ha összefogunk, megteremthetjük azt, ami őseink vágya volt, amit kivégzett, temetetlen társaink velünk együtt akartak, és amiért életüket áldozták – a független, szabad Magyarországot.

Megfogadjuk Nagy Imre, Gimes Miklós, Losonczy Géza, Maléter Pál, Szilágyi József, Angyal István, Bárány János, Békési Béla, Brusznyai Árpád, Kósa Pál, Mecséri János, Nagy József, Péch Géza, Rajki Márton, Szabó Lajos, Szirmai Ottó és több száz kivégzett, elpusztított társunk emlékére, hogy népünk szabadságát okosan, összefogva, szívós kitartással kivívjuk és azt elvenni többet nem engedjük. Az ő szellemükben megvalósítjuk a forradalom örökségét.

Petőfi után mondjuk: Esküszünk…”

Mécs Imre ezzel az esküvel búcsúzott korábbi harcostársaitól, barátaitól a gigantikus méretű ravatalozóvá átalakított Műcsarnok homlokzata előtt Nagy Imre és mártírtársainak 1989. június 16-i újratemetésén. A Hősök terén a Magyar Hírlap másnapi száma szerint mintegy negyedmillió ember rótta le tiszteletét 56 hősei előtt, s fogadta meg Mécs Imrével: esküszünk!

Hogy mikor, honnan fog érkezni újbóli támadás, azt nem tudhatta senki, de azzal mindenki tisztában volt, ha jön, csakis összefogva, együttes erővel sikerülhet megvédeni, megőrizni és a következő generációknak csorbítatlanul örökül hagyni a szabadságot. Nem tehetjük meg, hogy kezünket széttárva magyarázzuk az utánunk jövőknek: nektek azért nem jutott annyi a szabadságból, mert mi nem tettünk meg mindent, hogy vigyázzunk rá.

Mécs Imre mellett Király Béla, Zimányi Tibor, Rácz Sándor, Vásárhelyi Miklós és Orbán Viktor mondott beszédet a koporsók mellett. Az összegyűltek a felszólalókat hallgatva azt érezhették, végre elérkezett az idő, hogy Magyarországon demokratikus jogállam épülhessen ki, ahol törvény védi az állampolgárt, annak jogait és tulajdonát, garantálja a vélemény, a szólás, az egyesülés, a gyülekezés, a vallás és a sajtó szabadságát. Aligha hitte volna bárki is, hogy éppen a felszólalók egyike lesz az, aki mindezt egyszer majd tönkreteszi.

Ma, 22 és fél évvel e beszéd után az akkori eskü újra és újra felidéződik bennünk: hová lett a jogállam ott, ahol visszamenőleges hatállyal hozható törvény bárki és bármi ellen szinte órák alatt? Hová lett a jogállam ott, ahol a rezsim következmények nélkül hazugságokkal, fenyegetésekkel zsarolja el polgárainak vagyonát, majd az elrabolt vagyon elherdálását követően még a tételes elszámolást is megtagadja? Hová lett a sajtó szabadsága ott, ahol minden, a mostani rezsimhez nem kellően lojális médium azzal szembesül, hogy hirdetői óvatosságból inkább elfordulnak tőle, hogy minden mondatát a cenzori hivatal lelkes szolgái vizsgálják betűről betűre, hol lehet megróni, büntetni? Hová lett a sajtószabadság ott, ahol a Klubrádió frekvencia-pályázatához hasonló szégyenteljes eset megtörténhet? Ahol jól összehangolt támadások eredményeképpen minden egyes nappal gyengülnek és egyre kilátástalanabb helyzetbe kerülnek az ellenvéleményeket megfogalmazó médiumok? Hová lett a vallásszabadság ott, ahol kétharmados lobbisták döntik el, mely vallás hívei kaphatnak egyházi minősítést, s ezzel megannyi juttatást, működési támogatást, s melyek azok, amelyek számkivetetten, betiltatásuk határán, lehetetlen körülmények között folytathatják hitéleti tevékenységüket. A munkavállalót megfosztják jogától, hogy munkahelyén az őt védő szakszervezet érdemi tevékenységet végezhessen. Az állampolgárt megfosztják jogától, hogy az Alkotmánybírósághoz fordulhasson, ha úgy érzi, a törvényhozó visszaélve hatalmával az ő kárára, az ő szabadságának rovására törvénykezik. Értelmetlen háborút indít a kormány a gazdaságpolitikai racionalitások ellen, kockáztatva milliók megélhetését, egzisztenciáját akkor, amikor éppen békére lenne szükség. Megteheti, hiszen ezen a területen is kivéreztetett, tönkretett, megtört minden szereplőt a Költségvetési Tanácstól kezdve a jegybankig, amely gátja lehetett volna e lunátikus elmebajnak.

Na, kérem szépen. A Magyar köztársaság kormánya.... Beszélek itt már össze-vissza hülyeségeket, nehéz a megszokottról az újra áttérni, elnézést, szóval, Magyarország kormánya úgy döntött, hogy van neki egy baromi jó ötlete. Amikor a kormánynak felcsillan a szeme, akkor bevallom, nekem azonnal tele is lesz a nadrágom tőle. Ilyenkor a pénztárcámat a kabátom jobb zsebéből, amin nincs gomb, átrakom a balba, amin van, így valamivel biztonságosabb. Olykor bedeszkázom otthonom ajtaját és ablakát, mert az ördög, mint köztudott, nem alszik. A félelem mellett meg most már halvány mosoly is megjelenik a szájam szélén, lentről felfelé terjedve, szabályos ívben. Mert amikor nekik jó ötletük támad, az általában annyira abszurd, hogy amilyen rossz, annyira szórakoztató is.

Szóval, a kormány azt mondja, új alaptörvényhez, új rendszámtábla is dukál. Nyilván Magyarország tejjel és mézzel folyó Kánaán, Európa egyik legjólétibb állama, ahol a legnagyobb problémát a régi rendszámok tarthatatlan káosza okozza csupán. Aki ennek ellentmond, az vagy Cohn-Bendit, vagy valami gonosz imperialista kommunista, liberális zsidó lehet, tömören nemzetünk és hazánk ádáz ellensége.

"Mi, a Civil Együttműködési Tanácskozás és a Civil Összefogás Fórum tagjai, a nemzet iránt elkötelezett értelmiségiek, a jelenlegi válságos helyzetben fontosnak tartjuk annak kinyilatkoztatását, hogy változatlanul támogatjuk a kormányt és Orbán Viktor miniszterelnököt nemzetmentő munkájában. Egyúttal felhívjuk az ellenzéket és a balliberális sajtót a felelős magatartás tanúsítására, arra, hogy ne dolgozzanak az ország érdekei ellen. Nyomatékosan kérjük ugyanakkor a külföldi sajtó képviselőit, ne keltsék megalapozatlanul rossz hírét hazánknak, kellő tájékozódás nélkül ne tudósítsanak."

Felelős liberális értelmiségiként teljesen magamba zuhantam ettől a felhívástól. A jelenlegi válságos helyzetet ugyanis én okoztam, ehhez Orbán Viktornak és kormányának semmi köze nincs. Töredelmesen és önkritikusan bevallom, hogy az utóbbi időben teljesen értetlenül szemléltem a kormány nemzetmentő munkáját.
Én szegény liberális (aki se nem bal, se nem jobboldali, csak echte nemzetáruló) egyre inkább egy, a szemünk láttára születő Monty Python filmben látom Orbán Viktort és színtársulatát. Sokszor dörzsölöm is a szemem, és nem akarom elhinni, hogy ez a valóság. Aztán, amikor kiderül, hogy mégis, akkor egy sor obszcén és bűnös gondolat jut eszembe. Mea culpa, mea maxima culpa.
Szerencse, hogy már nem tudok dolgozni az ország érdekei ellen, mert megszüntettétek a munkahelyemet. Okos döntés volt.
Nem szeretném, ha nyomatékos felhívásuk miatt ne jelenjen meg többet a New York Times, vagy a Washington Post, ezért liberális nemzetárulóként bevallom, hogy én vagyok az is, aki folyamatosan tájékoztatja az imperialistákat, és nekem köszönhető, hogy a mi szép hazánkat fikázza a világsajtó.
De most már teljesen kataton állapotba kerültem a felhívásuktól, így káros tevékenységemet ha akarnám, sem tudnám folytatni. Így a Civil Együttműködési Tanácskozás és a Civil Összefogás előtt már semmi akadálya nincs annak, hogy megmentsék Magyarországot.
Hajrá, magyarok, hajrá, Magyarország!